Himnusz a lélekhez

Tél van, sötét van, hideg van – ez a Víz elem időszaka a kínai Öt elem tan szerint. Félelmetes és nehéz időszaknak tűnhet, hiszen azt érzékeljük ilyenkor, hogy minden elhal, az élet szinte alig érezhetően pulzál, de ugyanakkor magában hordozza a legnagyobb lehetőséget: az újjászületés ígéretének lehetőségét. Ezért a következő történetben a Víz elem témakörének problematikája szólal meg. Egy csodálatos, álomszerű történet ez égi királyságról, drágakőről, utazásról, eltévedésről, fogságról, szabadulásról, visszatérésről, a fény és ragyogás visszaszerzéséről. Egy történet arról a drámáról, amit minden lélek bejár földi útja során: kiszakadunk a forrásból, eltávolodunk a forrástól, saját esszenciánktól, mindattól, ami lényegében és valójában vagyunk; magányosan utazunk egy magunkhoz néha méltatlan életszakaszon, útszakaszon, ahol elfeledkezünk arról, kik is vagyunk valójában. Elmerülünk az élet egyszerű, ám annál inkább magával ragadó impulzusaiban, és elveszítjük a kapcsolatot saját magunkkal. A történet szerint ekkor kerülünk a legméltatlanabb helyzetbe: király fiaként rabszolgák leszünk. De a mélypont hordozza a nagy átfordulás lehetőségét is.

A királyi lét az emberi létezés legmagasabb szintű minősége. A történet szerint mindannyian királyi gyermeknek születtünk. Ez az Eredeti Természetünk. És ahogy minden hasonló mese, ez a történet is azt mutatja meg, hogy mi ennek a királyi létezésnek a lényege: az, hogy emlékezünk az Eredeti Természetünkre. Az Esszenciánkra. Arra, hogy honnan jöttünk, miért indultunk útnak, és hová kell megtérnünk. Megmutatja annak a veszélyeit is, hogy hogyan koszolódhat be ez a királyi ragyogás bennünk, ha megfeledkezünk a lényegünkről, amit a történetben a drágakő szimbolizál. De megmutatja azt is, mennyi szerető gondoskodásban van részünk akkor is, amikor nem tudunk róla; akkor, amikor életünk legsötétebb időszakát éljük: őrzők egész sokasága küzd értünk, nem hagy magunkra, és óvja minden lépésünket, hogy visszatalálhassunk majd az Atyai házhoz, ahol újra felölthetjük aranyban ragyogó öltözékünket, vagyis újra eredeti minőségünkben tündökölhetünk. Ez a létminőség végtelenül könnyű és tele van fénnyel. Álljon itt ez a történet emlékezetünk visszaszerzésére, és használjuk ki a tél, a Víz fázis nagy átváltozásokat segítő energiáját a saját Esszenciánk táplálására, és saját fényünk visszaszerzésére.

Himnusz a lélekhez (A. H. Almaas: Essenza – Il Nucleo Divino dell’uomo című könyvéből fordítottam)

Amikor gyermek voltam még, Atyám palotájában éltem, gazdagságban és bőségben. A szüleim felkészítettek egy hosszú útra, mely messzire visz majd szülőföldemtől. A kincseikből összeállítottak nekem egy csomagot, ami egyszerre volt nehéz és könnyű, és amit egyedül kellett majd cipelnem.

Felvérteztek gyémánttal, ami a vasat is kettétöri, és levettették drágakövekkel teli, arannyal hímzett palástomat és sárga, rám szabott öltözékemet.

Egy megállapodást kötöttek velem, és mélyen az emlékezetembe vésték, amit mondtak: „Azután, hogy elmentél Egyiptomba, és azután, hogy visszatértél onnan a drágakővel, amit a tenger mélyén őriz a gonosz kígyó, visszakapod a drágakövekkel díszített palástodat és az öltözékedet, amit most levetettél, és a fivéreddel együtt birodalmunk trónjának örököse leszel.”

Elindultam hát Keletről, a hazámból, és egy nehéz és félelmetes úton haladtam át két kísérőmmel. Amikor megérkeztünk Egyiptomba, két kísérőm távozott.

A lehető legrövidebb úton elmentem a kígyóveremhez, és vártam a pillanatot, hogy elaludjon a kígyó, hogy elvehessem a drágakövet…

Beöltöztem egyiptominak, hogy a helyiek nehogy rájöjjenek, hogy messziről érkeztem ide azért, hogy elvigyem magammal a követ, és ezért nehogy felébresszék a kígyót…

Nem tudom, hogyan, mégis rájöttek, hogy idegen vagyok közöttük, ezért csapdát állítottak nekem. Megkóstoltatták velem az ételeiket, amitől azonnal elfelejtettem, hogy én király fia vagyok, s így az ő királyuk szolgálója lettem. Megfeledkeztem a drágakőről is, amiért atyám küldött, és a nehéz ételeiktől mély álomba zuhantam.

Amikor ez történt, atyám azonnal értesült róla, és mindenkit magához hívatott a birodalomban. Az ország hatalmasságai úgy döntöttek, hogy nem hagynak magamra Egyiptomban, és egy levelet írtak nekem:

„Kelj fel és ébredj fel álmodból, hallgasd meg figyelmesen e levél szavait, és emlékezz, hogy te király fia vagy; vedd észre, hogy rabszolgaság igáját viseled. Emlékezz a drágakőre, amiért Egyiptomba küldött Atyád, emlékezz az arannyal hímzett palástodra és öltözékedre, melyet majd hordanod kell. A neved be van írva az élet könyvébe, és fivéreddel birodalmunkban kell majd laknod…”

A levél, miután elért hozzám, elkezdett beszélni; és én, ahogy hallgattam, felébredtem álmomból. Megragadtam a levelet, megcsókoltam, és elolvastam.

És amit olvastam benne, bevésődött a szívembe. Újra emlékeztem, hogy király fia vagyok, és hogy a szabadság jár nekem.

Emlékeztem a drágakőre is, amiért elindultam Egyiptomba. Így elmentem a kígyóhoz, és elkezdtem megbűvölni őt, míg végül Atyám nevének kimondásával legyőztem őt.

Magamhoz vettem a drágakövet, hogy visszavigyem Atyámhoz, megszabadultam koszos ruházatomtól, melyet az ő országukban hagytam, és elindultam szülőhazám, a Kelet fénye felé.

Az út során a levél – melyet otthonról kaptam és mely felébresztett alvásomból – fénye vezetett hazafelé. Időnként megjelent előttem a királyi öltözék csupa ragyogással, és hangjával és szeretetével bátorított, hogy siessek hazafelé.

Amikor hazaérkeztem, végre magamra ölthettem a királyi öltözéket, és újra a palást ragyogó színeiben tündökölhettem. Magával ragadott e csodás királyi öltözék szépsége.

És ahogy magamra öltöttem királyi viseletemet, úgy éreztem, hogy valami felemel a béke és tisztelet helyére. Áhítattal meghajtottam fejem Atyám fénye előtt, aki a ragyogó öltözéket ajándékozta nekem, mivel teljesítettem küldetését.

És a palotája kapujában – mely mindig is létezett – elvegyültem a nemesekkel, és ő nagyon örült nekem, behívott otthonába, és minden szolgálója ékes szavakkal dicsérte őt…