A cipő sokszor nem divat kérdése. Az, hogy milyen cipőt veszünk fel, sok más feltétel következménye. Van, aki nem tud magassarkúban járni, mert fáj tőle a lába vagy a dereka, van, akinek a hegyes orrú cipő nyomja a bütykét, ezért csak sportcipőt tud felvenni. Nyáron valaki csak nyitott cipőket tud hordani, télen meg valaki a csizmát szereti és nem a bakancsot. És túrázni sem papucsban szoktunk elindulni. A cipő megválasztása annak függvénye, hogy milyen az alkatunk, lábunk, hová megyünk, milyenek a körülmények a célig vezető úton.
A mesék leghíresebb cipője talán Hamupipőke topánkája, aki – mint tudjuk – elhagyja az egyik üvegcipőjét a bálban. És tulajdonképpen ez válik a névjegyévé vagy inkább a személyi igazolványává, hiszen ez alapján tudja a királyfi beazonosítani őt. (Most abba ne menjünk bele, hogy miért nem ismeri fel egyébként).
Hiszen a mostohatestvérek még meg is csonkítják magukat, hogy a lábukra felhúzhassák. Az egyik mesei változatban ez a cipő üvegből van, csillog-villog. Valószínűleg nem sokan bújnánk bele szívesen, főleg úgy, hogy még táncolni is kell benne.
Mert az üvegcipő merev. Lehet, hogy fel is töri a lábunkat. Lehet, hogy egy kicsit itt-ott nyom is. És lehet, hogy azon is izgulhatunk, hogy össze ne törjön, vagy be ne koszolódjon.
Miért is olyan fontos ez a cipő?
Mert a gazdája lesz a királynő.
A királynő (és a király) az emberi létezés bejárható útjának legmagasabb státusza. Ennél magasabb minőség nincs az ember számára. Ez azt jelenti, hogy a királynő (király) a lehető legszélesebb potenciált mozgósította magában, és a lehető legnagyobb mértékben teljesítette ki az életét és önmagát. Vagyis a kiteljesedés és a beteljesülés csúcsa a királyi minőség. Az az állapot, amikor önmagunk legmagasabb, legjobb, legönazonosabb minőségét tudjuk megélni.
Ezért megy a harc a cipőért. És miért csak Hamupipőkére jó?
A cipő a lábbelink. A lábunkkal megyünk végig azon az úton, ami a célunkhoz vezet. Az életutunkat szimbolizálja, és az ezzel való kapcsolatot. Azt, hogy milyen keretek között akarjuk élni az életet, mit akarunk megvalósítani. Ha bakancsot húzok, akkor sejteni lehet, hogy túrázni megyek. Akinek nincs lábbelije, mert szegény, mint a templom egere, életút, életcél nélkül él. Nem választott utat magának. Vagyis azt mutatja meg, hogy milyen utat választunk, és hogy akarunk végig menni rajta. A sorsunk szimbóluma. Milyen sorsba tudunk beleállni? És hajlandók vagyunk-e végig csinálni, akkor is, ha töri a lábunkat a cipő, vagyis a sors.
Azért merev az üvegcipő, mert a földi élet nem egy kipárnázott közeg. Az életutunk bejárása nem történhet meg anélkül, hogy éreznénk a lépéseink következményeit. Néha csak kicsit horzsolódunk, máskor véresre sebződik a sarkunk. De a csatáink, a küzdelmeink, a hegyek-völgyek, amiken átmegyünk, csak a miénk. Csak a mi sorsunk. Csak mi tudunk beleállni. Ezért van mindannyiunknak egy üvegcipője, ami csak ránk jó. Mert ránk szabatott. Nem tudja helyettünk más hordani, csak mi tudunk benne végig menni az úton a trónig.
És azért csillog-villog a cipő, mert ez az út fényes. Törékeny a sorsunk, de fényes, és a kifényesedés felé vezet. Ezért kell figyelnünk arra, hogy útközben ne borítsa be a hamu.
Kérdések:
Egy ötrészes reflexió ötödik része életünk évszakairól, azok kihívásairól, tanulságairól, és arról, hogy hogyan segíthetnek minket az évszakok a kínai öt elem tan szerint
Egy ötrészes reflexió negyedik része életünk évszakairól, azok kihívásairól, tanulságairól, és arról, hogy hogyan segíthetnek minket az évszakok a kínai öt elem tan szerint
Egy ötrészes reflexió harmadik része életünk évszakairól, azok kihívásairól, tanulságairól, és arról, hogy hogyan segíthetnek minket az évszakok a kínai öt elem tan szerint
© Copyright 2022. Ortutay Romola e.v.
