Anyák a mesékben

Mindannyian egy női kapun keresztül érkezünk ebbe a világba. Az édesanyánk teste ad helyet az életünk titokzatos kibontakozásának, az édesanyánk vére táplál minket, az ő lelkével vagyunk összekötve egy láthatatlan kommunikációs csatornán keresztül, amíg érlelődünk az anyaméhben. Az édesanyával való kapcsolat ezért is annyira különleges, mert egy misztikus és szakrális közösség az, amit vele kialakítunk a kilenc hónap alatt. A legtöbb jó és a legtöbb sérelem az édesanyával kapcsolatos. Nem véletlen, hogy a népmesék visszatérő motívuma az anya alakja, hol édesanya, hol mostoha, hol hiányzó anya, hol boszorka formájában.

Ha jobban megnézzük a népmeséket, az édesanya alakja sokkal ritkábban kap szerepet, mint a mostohaanya alakja. Nagyon gyakori, hogy az édesanya még a mese elején meghal, és szinte azonnal a helyébe lép egy mostoha, aki aztán igyekszik megkeseríteni a főhősnő életét. Miért alakul ez így?

Fontos tisztázni, hogy amikor az anyaképekről beszélünk, akkor a bennünk lévő anyakép nem kell, hogy azonos legyen a valódi édesanya alakjával. A mesei anyafigurák megértésének ez az egyik kulcsa: az anya, akit a mesében látunk, egy sűrített és szélsőségesen megformázott képe egy másik szereplő (a főhős – vagyis mi magunk) megélésének. Ahogy ez a kép sosem fedheti a valóságos anya alakját, a bennünk lévő anyakép sem kell, hogy egyáltalán kapcsolódjon a valóságos anyánk alakjához. Hiszen az anyaképünk a saját, anyánkkal kapcsolatos megéléseink, elvárásaink, szükségleteink, hiányaink, csalódásaink, konfliktusaink sűrítménye, nem pedig az édesanyánk valódi személyisége.

A mesékben az édesanya alakját valójában a mostohaanya (és annak változatai) alakján keresztül érthetjük meg. A mostohaanya képe mutatja meg nekünk, hogy mi is valójában az anyaság.

Ha jobban megnézzük, a mesékben mostohaanyák bőséggel szerepelnek, de mostohaapával nem találkozunk. Mert a mostohaság a táplálás megvonását jelenti, a táplálás pedig mindig az édesanyától jön. Az apa feladata teljesen más, ezért az ő irányába nem azokat a szükségleteket érezzük, amit az anya felé érzünk. Egy édesanya feladata a táplálás, gondoskodás, növekedés biztosítása, támaszadás, vigasztalás, érzelmi melléállás, feltétel nélküli elfogadás. Gyermekként mindezekre az adományokra az életben maradásunk miatt van szükségünk. Ha később ezek valamelyikéből hiányt élünk meg, akkor az lehet a megélésünk, hogy az édesanyánk a szükségleteinkre nem adott megfelelő választ. Vagyis megvont tőlünk valamit, ami az életben maradásunkhoz szükséges. A mostohaanya tehát az, aki a fent említettekből nem ad nekünk semmit, nem táplál, nem segíti az életben maradásunkat.

Miért lett ennyi mostohaanya a mesékben?

Mert a mesék mindig a növekedésről szólnak, a növekedésünk útját mutatják meg. Azt, hogy hogyan tudunk az egyik életszakaszból a másikba átlépni, és hogyan tudunk a saját életünk uralkodójává, saját birodalmunk királyává vagy királynőjévé válni. Azt mutatják meg, hogy milyen lépésekkel érhetjük el a saját teljességünket. Mert ez az emberi élet célja.

A mostohaanyák akkor jelennek meg a mesékben, amikor a főhős nem tud kilépni az anyai szimbiózisból, és még mindig az anyától érkező táplálásra szeretne hagyatkozni. Amikor a főhős még mindig azt várja tudat alatt, hogy az édesanyja eméssze meg helyette az életet, fogadja el feltétel nélkül, bármit is tesz (vagyis ne kelljen a hibáinkat korrigálni és meghaladni), és neki, a főhősnek ne kelljen semmiért se felelősséget vállalnia.

A Jancsi és Juliska meséje az egyik legjobb példa erre a helyzetre: gyerekként végtelenül elítéltük és gonosznak tartottuk a mesében az anyát, aki mindenáron el akarja üldözni a gyerekeket otthonról. De ha jobban megnézzük a mese elejét, láthatjuk, hogy a szülők teljesen kifogytak az élelemből – vagyis az energiaforrásokból -, nem tudnak már táplálni, a gyerekek egyszerűen túlérlelődtek, de még mindig szívják el a táplálás energiáját a szülőktől. Amikor a szülő megtagadja a további táplálást, minden gyerek mostoha helyzetnek éli meg. Nem véletlen, hogy az édesanyák hirtelen halála után azonnal ott terem a mostoha. Mintha nem is két külön személyről lenne szó, hanem ugyanannak a személynek a metamorfózisáról: az édesanya hirtelen mostohává válik, mert nem akarja túletetni a gyerekét, mert a saját útjára akarja küldeni. Persze, hogy mostohaságként éljük meg azt, ha ki akarnak lökni minket a melegségből, intimitásból, védelemből, ringatásból. Pedig egy gyerek életben maradását ez biztosítja: ahogy az anyaméhből is ki kell űzettetnünk az életben maradás miatt, úgy az anyai szimbiózisból is ki kell lépnünk az életünk további egészséges lefolyása miatt. A Jancsi és Juliska mesében a gyerekek nem akarnak kilépni a saját útjukra, ragaszkodnak az anyai tápláláshoz, így szembe találkoznak a Boszorkával és a mézeskalács házzal. Itt szembesülnek azzal, hogy a túletető anya egy elnyelő, elveszejtő anya, aki a gyereke túletetésével tulajdonképpen bekebelezi őt, és nem engedi, hogy a gyereke a saját életét élhesse, és végre felnőjön.

Nehéz kilépni az anyai szimbiózisból, de a felnőtté válásunk lényege pont az, hogy az anyaképünket ne kivetítsük valakire, hanem neveljük fel saját magunkban. Az anyaság ott kezdődik, hogy saját magunk édesanyja tudunk lenni: amikor éhesek vagyunk, enni adunk magunknak tápláló ételeket, amikor fázunk, betakarjuk magunkat, amikor szomorúak vagyunk, türelemmel vigasztaljuk magunkat, amikor hibázunk, irgalmasak vagyunk magunkhoz, és bármi is van, mindig szeretettel és elfogadással fordulunk magunk felé.